Az önbizalom, meg a hiánya

Számotokra mit jelent ez a szó: önbizalom? Mikor kezdtétek el megérteni a tartalmát, és mikor döbbentetek rá a fontosságára? Nekem egészen sok idő kellett, mire beírtam a szótáramba, és elkezdtem kóstolgatni…

Emlékszem, kamaszodva mennyire nem kedveltem magam. Nem voltunk rosszban persze, de nem találtam magamon semmit, ami szép lenne. Épp ellenkezőleg. Pedig sosem csúfoltak vagy kritizáltak, az érzés belülről jött. Jó tanuló is voltam, sőt, az egyik legjobb az osztályban, de számomra ez sem jelentett semmit. Ezt amolyan alapnak találtam, ami nem is lehet másképp, és pont.

Közben azt is gondoltam, hogy mások sem kedvelnek. Persze nagyon szerettem volna, ha kedvelnek, de fogalmam sem volt, hogy kell ‘csinálni’. Utólag kiderült, hogy valójában igencsak sokan szimpatizáltak velem, főleg a srácok, bár ez akkor nekem fel sem tűnt… Nehéz is lett volna, amennyire a magam kiselképzelt, aggályokkal teli világában éltem.

Nem tudom, ki, hogy van ezzel, önbizalomhiánnyal feltehetően valamennyi kamasz küzd, hisz akkor merül fel először a bűvös kérdés: ki is vagyok én? Nálam ez az időszak egészen a húszas éveim elejéig elhúzódott. Akkor döbbentem rá először, hogy változtatnom kell. A kötelező tanítási gyakorlatomat végeztem épp. Amikor ki kellett állnom a gyerekek elé, akkor ismertem fel, hogy ezt bizonytalanul nem lehet, úgy, hogy még saját magam számára sem vagyok meggyőző.

Tizenéves korom óta élt a fejemben egy kép arról, hogy milyen nő szeretnék lenni. Magamban csodáltam és irigyeltem a mindig makulátlan megjelenésű, természetes mosolyú, határozott fellėpésű, nyitott és kommunikatív nőket, akik magas sarkaikon suhanva mindenki tekintetét magukra vonták. Pedig én is magassarkút hordtam. De nem viseltem! Szóval elkezdtem figyelni az önazonos megjelenésre és a mosolyra. És észrevettem, hogy az emberek észrevesznek. Hogy a gyerekek figyeltek-e rám a suliban, az már mindegy volt, de az viszont egyáltalán nem, hogy én hogy érzem magam a bőrömben.

Összeszedtem a bátorságom, és jelentkeztem hostessnek, mert valamiért a hostessekről mindig azt gondoltam, hogy kedvesek, vagányak és csinosak. És talán abban bíztam, hogy ha én is kipróbálom magam ebben a munkában, kicsit közelebb kerülök ahhoz a nőhöz, akinek belül már éreztem magam, mégis távol voltunk még egymástól.

Izgalmas mélyvíz volt számomra a hostesskedés, hisz ismét ki kellett állni, sok órát, és megnyerőnek lenni. És sikerült! Gyorsan belejöttem, és imádtam. Életemben először ott a színes pultok mögött állva éreztem azt, hogy hatással lehetek az emberekre, hogy figyelnek rám, hogy visszamosolyognak. És nem mellesleg a ránk bízott promóciók is eredményesek voltak, miközben hihetetlenül jól szórakoztunk a hostesstársakkal.

Valahogy így kezdődött az én utam. De ez messze csak az első lépés volt, és nem is sejtettem, mennyi jön még ezután. Azt meg végkėpp nem gondoltam, hogy valaha majd piros cipő kerül az egykor remegő lábaimra. De erről majd később.