2018. március (5)
2018. február (3)
2017. december (2)
2017. november (3)
2017. október (3)
2017. július (3)
2017. június (4)
2017. május (4)
2017. április (3)
2017. március (5)
2017. február (5)
2017. január (1)
2016. december (2)
2016. november (1)
2016. október (1)
2016. szeptember (1)
2016. augusztus (2)
2016. június (2)
2016. május (2)
2016. április (2)
2016. március (1)
2016. február (1)
2016. január (5)
2015. december (4)
2015. november (2)
2015. október (1)
2015. szeptember (1)
2015. augusztus (2)
2015. július (2)
2015. június (1)
2015. május (2)
2015. április (2)
2015. március (2)
2015. február (10)
2015. január (2)
Címkefelhő
ajándék barátság bizalom boldogság bonbon Budapest cipő csokoládé cél egészség első benyomás emlék futás férfiak főnök gyerekkor gyógyulás hatékonyság idő időbeosztás inspiráció jövő kaland kapcsolat karnevál karrier kihívás kisugárzás kitartás kommunikáció kreativitás közösség különleges magassarkú metropolisz mosoly motiváció mozgás munka munkahely nevetés nyitottság nyár nő nőiesség nők pihenés Rotterdam részmunkaidő siker szenvedély szerelem szeretet színház Születésnap találkozás tapasztalat teljesítmény Thaiföld tisztelet tudatosság tánc utazás verseny visszatekintés várakozás zene állásinterjú álláskeresés élet élmény érzelmi intelligencia önbizalom önismeret öröm
Egy gyertya lángja
2017-11-01 20:00“Ami fontos, azt nem felejted el soha.”
Márai Sándor sora ma, az emlékezés napján igazán aktuális. Gondolom egyetértetek azzal, hogy az emlékeink az év többi napján is ugyanolyan fontosak, a szeretteink máskor is ugyanannyira hiányoznak, de ma talán kicsit jobban figyelünk befelé, talán több szép élményt is felidézünk, mint a rohanó hétköznapokon.
Ahogy meggyújtjuk az emlékezés gyertyáit, mindig élénken él bennem az az év, ami a legszomorúbb volt életemben, és amikor az Élet forgatókönyve talán bizarrabb is volt a kelleténél… 8 éve tavasszal drága Nagymamámtól kellett elbúcsúznunk. Még ma is látom magam előtt a mosolyát, a pajkos összekacsintást, és olykor az illatát is megérzem. Olyankor tudom, hogy ott van velem, és Nagypapával karöltve vigyáznak rám.
Azon a nyáron az Unokabátyám is messzire távozott, 33 évesen. Máig hihetetlen az az autóbaleset, ahogy pontosan emlékszem arra a reggelre is, amikor a szomorú hírre keltünk. Édesanyám sápadt-dermedt arca mindent elárult. A temetése letaglózó volt, fiatalok és idősebbek is némán, értetlenül vették tudomásul azt, amit igazán sosem lehet elfogadni. A Sors fintoraként egyik nap még az Ő sírja mellett mondtam el a Miatyánkot, néhány nap múlva pedig egy barátnőm esküvőjén, a templomban. A Mamám nagyon szeretett volna látni abban a gyönyörű koszorúslány ruhában… A párnak szóló meglepetés verset én valójában Neki olvastam fel. Semmihez sem fogható nap volt az.
Aztán az apai Nagymamám is elköszönt, nem tudta feldolgozni fiatal unokája halálát. Újra összegyűlt a család, és újra feketébe öltöztünk. De akkor, azon a délutánon valami más is történt, talán egy kicsinyke varázslat. Aznap hívtak egy munkahelyről, hogy elnyertem egy néhány hete megpályázott állást, és felköltözhetek Budapestre. Azt hiszem, akkor ért véget ez a sötét év, és kezdődött el valami új.
Bár a mai napig könny szökik a szemembe, ha mindezt felidézem, de ez pont így van jól: Ők továbbra is bennem élnek, és soha nem fogom elfeledni őket!
