Helló Cica, van gazdád?

Szóval részemről le volt zárva a beszélgetés, haladtam volna tovább, de ő látott még lehetőséget a helyzetben, és folytatta. A combjaimat, meg az ő megzavart vérkeringését emlegette, szó esett valami balatoni munkáról, és arról, hogy legurított egy sört. Ekkor vettem ki a fülhallgatót a fülemből, amivel egy időben elhangzott a kérdése is, hogy jó pasinak tartom-e. Gondolom attól a sörtől nem volt magától értetődő a válaszom. Úgyhogy közöltem, hogy nem, és nem akarok beszélgetni – majd hívást indítottam a telefonomon, ezután váltak el útjaink, de még vissza-vissza tekintett…

Én pedig bevallom, csak pislogtam egy ideig… és valami egészen furcsa érzésem is volt a pár perces sztori után. Hiszen nem nagy ügy, hiszen ez olyan mindennapi… De pont ez zavar! Hogy miért is olyan természetes ez? Miért olyan természetes a bámulás, a nyálcsorgatás, a beszólogatás, vagy épp ez a… nem is tudom mi? És nem, nem viseltem lakk magassarkút egy falatnyi szoknyával, vörösre rúzsozott ajkakkal – bár akár viselhettem is volna… Otthoni nadrágban, sportcipőben, fekete kabátban voltam… Szóval egyáltalán nem ezen múlik, mégis újra és újra megtörténik, akár “csak” oly módon, hogy egy férfi szinte meztelenre vetkőztet a tekintetével, amikor az utcán elmegyünk egymás mellett…

Minden ilyen helyzetben, amikor felocsúdok a teljesen indokolatlan zavaromból, talán némi dühtől is vezérelve, arra gondolok, milyen lenne ugyanez fordítva? Hogy gátlástalan tekintettel én rántom le az alsógatyát a  az illető szőrös hátsójáról? Hogy én teszek kandúros megjegyzéseket. Igen, olyanokat, amikbe belepirulnának. Persze tudom, hogy van olyan hölgy, aki ezt már megtette, de talán többünknek kellene követnie a példáját, és akkor nem lenne ennyire mindennapi ez a történet…  (és ez most egyáltalán nem metoo, vagy ujjal mutogatás, “mindössze” egy kis bosszankodás, de persze akinek inge, bátran vegye magára!)