Tapintott valóság

„Nem lehet rossz minden nap sötétben dolgozni?” – suttogja a feketeségbe az egyik látogató. A csend adja a döbbent választ: A sötétség nem csak hat vagy nyolc órára szól. Örökre…

Egy tárlat, ahol nincs semmi látnivaló. Legalábbis nem a tárgyakban rejlik a mondanivaló, hanem azokban a felismerésekben, amelyeket magunkban teszünk.

Ahogy belépünk a semmihez sem fogható kiállításra, egyetlen pillanat alatt csúszik ki lábunk alól a talaj. Mi, remekül látók, csak botorkálunk látássérült tárlatvezetőnk után. Megváltoznak a szerepek. Tájékozódási képességünkkel együtt valami más is elveszett, és eluralkodik rajtam egy azelőtt ismeretlen bizonytalanság.

„Ez a nappali, itt áll egy zongora. Ha tovább mentek, ott lesz a konyha, aztán balra a fürdő. Egy átlagos lakásban járunk.” Bizonyosan, de erről csak igen kevés információt tudunk letapogatni… Aztán a lakásból kilépve egy forgalmas utcán találjuk magunkat. A feladat “egyszerű”: átkelni a másik oldalra. A bizonytalanságot ebben a pillanatban némi félelemérzet fűszerezi bennem. Pedig nem a valóságban kell kiviteleznünk ezt a veszélyes mutatványt.

Újabb hétköznapi jelenet: vásárlás a zöldségesnél. Általában szeretek a sok színes gyümölcs és zöldség között válogatni, most viszont feszélyezni kezd a játék, hogy csupán forma és illat alapján kell választanom… De nincs idő elmerülni a frusztrációban, már haladtunk is tovább egy kis erdei kalandra. Takaros erdészház, amit nagyjából el is tudok képzelni, bár az átláthatatlan sötétség mintha a fantáziámra is ráült volna. Ismerem ugyan a színeket, mégis kissé szürke a kép a fejemben… Talán mert annyira koncentrálok, nehogy irányt tévesszek. Vagy valami egészen más miatt…

A következő állomás egy szobrokkal teli múzeum. Klasszikus, mindenki által ismert alkotások. Vagy helyesebb úgy fogalmazni, hogy mindenki által látva ismert alkotások. Tapintva egész más. Mindig csak két tenyérnyi részletet érzékelünk, és valahogy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem állnak össze a részek egy egésszé. Ami eddig evidens volt, most megkérdőjeleződik.

A láthatatlan kirándulást egy hangulatos bárban fejezzük be. Bőrfotelek, halk zene, és amit csak kérünk. Meg számtalan érzés és gondolat bennünk. Kérdezhetünk kísérőnktől, de nehezen jönnek a szavak. Súlya van az elmúlt másfél órának.

Ahogy sétálok kifelé a Millenárisról, észreveszek egy érdekes szobrot, óriási kavicsokból. Befelé menet, a szokásos rohanásban csak úgy elmentem mellette. Most megállok és körülnézek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy rácsodálkozom arra, amit oly hétköznapinak tekintek… Ekkor tűnnek fel a távolban villódzó színes fények, a lámpák tükröződése a park vízfelületein, még a hold jól ismert alakján is elidőzöm pár pillanatig. Eszembe jut, mennyi mindent láttam már utazásaim során, és mennyi mindent szeretnék még. Rádöbbentem, hogy ez nem is olyan magától értetődő.

Ez az élmény csak erősítette tiszteletemet a látássérültek felé, akik magabiztosan igazodnak el abban a kissé kaotikus világban, amelyben olykor látóként sem könnyű. Szerintem ők mindannyian igazi hősök. Valamiért azt is gondolom, talán több türelemmel és elfogadással élik a napjaikat, és biztosan több bizalommal is, mint mi. Tudnak segítséget kérni, és bízni abban, hogy a legjobbat kapják. Lenne mit tanulnunk tőlük!

Pár nappal később egy bevásárlóközpont színes üzletében nézelődtem, amikor egy fiatal lányra lettem figyelmes: az édesanyjával válogatott a farmerek között. Csinos, hosszú hajú lány volt, napszemüvegét hajpántként tolta a fejére. A nadrágok színeit vitatták. Ekkor tűnt fel a fehér bot a kezében. Felötlött bennem tárlatvezetőnk mondata arról, hogy mennyire szeret szép ruhákat hordani. Beleillett ebbe a kedves jelenetbe. Jóleső érzés járt át, bár nem tudnám pontosan leírni, mi is volt az. De azt hiszem, nem is kell.