Strand, hotel, szupermarket

Vannak bakancslistás úticélok, ahová évek óta vágyódunk, mert megbabonázott egy kép, mert vonz a különleges kultúra, mert nemcsak látni, érezni is akarjuk. És vannak olyan nyaralások, amelyek egyszerűen csak jók. Nem hagynak mély nyomot, de mosolyt csalnak az arcra.

Rég nem tapasztalt osztálykirándulás hangulata volt, ahogy az Ibusz szigorú képviselője kipipálta a nevünket a reptéren. Aztán beálltunk az osztálytársak végeláthatatlan sorába a check-in pulthoz… Egyesek viháncoltak, mások ásítozva várakoztak. Igazi vegyes társaság. Aztán már a repülőn ülve szembesültünk, hogy vannak azért hasonló vonások is… Mivel mindössze másfél óra volt az út Korfuig, így gyorsan zajlott a szerviz, szinte minden perc ki volt számolva. Talán többen most repültek először, vagy csak hiányzott valamiféle alap intelligencia a kézipoggyászból, de néhány utastárs majd’ fellökte a dolgukat végző stewardesseket, mosdóba jövet-menet. És amikor többedszer hangzott el a légiutaskísérők szájából, hogy legyen szíves visszaadni az étkészlet minden darabját, na akkor már több, mint döbbenten néztünk össze a barátnőmmel…

Érkezés, csomagok, ibusz buszok és telepített idegenvezetők a helyszínen. Rég nem voltam ilyen szervezett úton, van valamiféle szolid retro bája az egésznek. Persze szokásomhoz híven ahogy elindult a buszunk a szállás felé, én máris álomba szenderültem… Aztán hirtelen megérkeztünk a hotelhez. Négy másik osztálytársunkkal kezdtük feltérképezni a helyet. A szálloda láttán nem maradt tátva a szánk, de pontosan tudtuk, mit várhatunk. És nem is kellett több ahhoz, hogy egy hétre kikapcsolódjunk. Talán még az üres recepciós pulton sem lepődtünk meg, elvégre még a reggel kilencet sem ütötte el a kakukkos.

Újdonsült társaságunk letelepedett a teraszon, a bemutatkozó körök után élénk beszélgetés kezdődött. Jó volt megtapasztalni, milyen lazák és közvetlenek az útitársaink, nyoma sem volt az otthon oly gyakori feszültségnek, szürkeségnek. Két órányi terefere után kezdtek kissé kényelmetlenek lenni a műanyag székek, főleg, hogy mindenki alvás nélkül indult útnak hajnalban. A tulaj, aki egyben a recepciós, marketinges, konyhafőnök szerepét is betöltötte, láthatóan elfoglaltan ült a bárpultnál. Cigizett. A fogadtatásunkat nem mondanám igazán melegnek, leszámítva azt a hőhullámot, amely velünk egy időben érte el a szigetet…

A harmadik óra várakozás után Jorgosz váratlanul felfüggesztette kávészünetét és átadta a szobakulcsokat. Tényleg mint egy osztálykiránduláson: bal szomszédunk a fiatal pár lett, a jobb oldali szobát pedig az ötvenes, nagyon karakteres házaspár foglalta el. Kitört a nyaralás! Már csak a wifi hiányzott a teljes boldogsághoz. Hannah kézbe is vette az ügyet, pár perc múlva visszatért a virtuális szabadságot jelentő kóddal. Az internet olyan volt, mint a mesében. Hol volt, hol nem volt… Ha reklamáltunk, türelemre intettek, majd pár óra múlva esetleg…

Nem is netezni mentünk, azt otthon is lehet. Viszont öt percre a szállástól már a tenger nyaldosta az aprókavicsos partot. Ahogy először elnyújtóztunk a színes nyugágyak egyikében, tudtuk, hogy ez az, amiért idejöttünk. Napfürdőzés, láblógatás, úszás. Este vacsora, majd kiruccanás a pár száz méterre lévő szupermarketbe egy kis nassolni valóért. Tökéletes nap! Mondjuk az ibusz egy apró csúsztatására is fény derült a vacsoraasztalnál. A menüválasztásos vacsi jelentése: választhatsz, hogy megeszed vagy sem az eléd rakott egytálételt. Nevetve fogadtuk az új definíciót, elvégre nyaralunk, nincs ok az aggodalomra.

Reggel még egy turpisság kiderült. A svédasztalosnak csúfolt reggeli köszönő viszonyban sem volt az általunk ismert változattal. Görögék a kiszámíthatóságra alapoztak: minden nap azonos kínálat, egyféle tea, üdítő, csakhogy ne kelljen a vendégeknek semmin dilemmázni. Eltérés talán csak abban volt, hogy száraz vagy friss kenyeret rejtettek a kosárba. Mondjuk én az első reggelinél pont a frissel kezdtem volna, de feltehetően nem a vendégszeretet mind teljesebb kifejezése volt a koncepció. De ezt az aprócska problémát könnyen orvosolta a nagyon is barátságos szupermarket, ahol minden turistát igyekeztek az anyanyelvén szólítani.

Tele hassal vonultunk hát le a partra, helyet foglalva egy narancs színű napernyő alatt. Az első teljes napunkat – a többihez hasonlóan – édes semmittevéssel töltöttük. Imádom ezt az érzést, amikor legfeljebb arról kell döntenem, hogy a magammal hozott magazint vagy könyvet olvassam-e, bemenjek-e a vízbe, vagy kenjem-e be magam újra az ötven faktoros naptejjel. Ez utóbbira talán még gyakrabban kellett volna gondolnom, mert hiába volt a feltételezett napvédelem, az árnyék, estére minden elővigyázatosság ellenére ropogósra sültem. Persze ebből is nagy vihogás lett, mert hát a fizika feltételezett törvényeit is meghazudtoltam ezzel a mutatvánnyal. “Dehát végig árnyékban voltál, babynaptejjel a bőrödön, hogy csináltad?” Így kimaradtam a szomszédokkal közös esti pálinkázásból, de az ébredés mindannyiunk számára emlékezetes volt. Mindenki más miatt nyögött.

A napozástól viszont semmi sem rettenthetett el bennünket. A partszakaszokat váltogatva használtuk ki a hely minden adottságát. A könyveinkben persze alig fogytak a lapok, valahogy mindig volt mondanivalónk. A homlokráncolósan komoly témáktól a nagy röhögésekig. Vonzottuk a beszélgetőtársakat is. Hol egy magányos ír utazó telepedett mellénk, hol egy idegen magyar pár érezte szükségét, hogy megosszák velünk több órányi gondolatukat. Ahogy teltek a napok, a szálloda, strand, szupermarket kikezdhetetlen hármasát egy új elemmel bővítettük. Mivel a vacsorák a felismerhetetlen de ehető kategóriából átcsaptak a felismerhetetlen de ehetetlen besorolásba, úgy gondoltuk, besétálunk az üdülőhely központjába, és eszünk valami finomat. Gasztro-turistáknak üzenem, hogy ez Moraitikán amolyan lehetetlen küldetés. Mondjuk nem is vagyunk igazán evés-központúak, így ez a tény semmit sem vett el a nyaralás élvezeti értékéből, csak gondoltuk esetleg egy finom gíroszt mégiscsak megkóstolnánk…

Egyik nap hajókirándulással törtük meg az fentiek tükrében egyhangúnak semmiképp sem nevezhető napozós programot. Szeretem az ilyen kiruccanásokat, amikor érezhetően nyugodt és érdeklődő mindenki, hiszen néhány nap pihenés után már kellő távolságra került az otthoni stressz. Ebben az idilli hangulatban gyönyörködhettünk a sziget valóban csodás természeti adottságaiban. Perzselő nap, türkiz tenger, trópusi botanikus kert, nyíltvízi fürdőzés…

És ha már ott voltunk, nem hagytuk ki a fővárost sem. Két osztálytársunkkal az egyik estére szavaztuk meg a kimenőt. Ahogy az lenni szokott, a buszpályaudvar itt sem a város legszebb részén kapott helyet. Élettelen kikötő, kihalt szállodák, lerobbant házak mentén vezetett az út a városközpontba. Apró utcácskák, terek, éttermek és persze számtalan bolt kárpótolt bennünket a kezdeti látványért. Nem titkolt vágyunktól vezérelve vetettük bele magunkat a forgatagba: szeretnénk valami finomat enni. Idősebb útitársaink ajánlottak egy kis gyorséttermet az egyik utcasarkon, célirányosan oda tartottunk. És megtört az átok. A szuflaki és a gírosz is kifogástalan volt!

A hazaút napján már jó ismerősként szállt fel a buszra a hatos fogatunk. Az élményeket összegezve együtt várakoztunk a reptéren. A repülőn viszontláttuk az induló csapat többi tagját is: a harsány óvónőket, akiktől most is zengett a repülő, a sokgyerekes családot, akik évek óta visszajárnak a szigetre, az elégedetlenkedő nyugdíjasokat és a kiszőkült-lebarnult porontyokat. A vezető légiutaskísérő csak magyarul köszöntötte az utasokat, és a kötelező információk után a biztonság kedvéért bemondta, hogy az étkészlet a légitársaság tulajdona…