Rész-idő

Magyarországon a nők négy százaléka dolgozik részmunkaidőben, míg Hollandiában ez az arány meghaladja a hetven százalékot. Elgondolkodtató. De nem a két teljesen eltérő társadalom és kultúra összehasonlítására vállalkozom. Inkább az a kérdés foglalkoztat, milyen hatással van a munkaidő-szabadidő aránya mindennapjaink hangulatára és ritmusára. Hisz az idő értékes, akár egy hiánycikk…

Jól ismerem a mókuskereket. Amikor már reggel az iroda felé összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy megint nem érek oda időben az esti programomra, mert biztosan adódik egy roppant sürgős feladat úgy hat óra fele… Így a nyolc órás munkaidő gyakran kilenc, tíz órára is felkúszott, és akkor még hozzá sem adtam az este nyolc utáni vagy hétvégi teendőket. Amelyek természetesek voltak. Mindig rohantam, mindig késében voltam, és alig vártam a hétvégéket, hogy bepótoljam a hét közben elmaradt  találkákat, alvást, és mindent, amire nem jutott időm. De állandó volt bennem a hiányérzet.

Aztán egy szép nyári napon véget ért ez a történet. Érzelmekkel teli órák voltak, megkönnyebbüléssel és persze bizonytalansággal fűszerezve. Mivel szabad-felhasználású idővel nagyon jól álltam, teljesítettem egy régi vágyam és két hónapra visszaültem az iskolapadba, kiélvezve a nyelvtanulás minden szépségét. Közben megérett bennem egy másik elhatározás is: nem vagyok hajlandó azt a kereket tovább hajtani, amelyet az elmúlt években. Részmunkaidőben akarok és fogok dolgozni. Persze tudtam, hogy nem lesz könnyű ilyet találni, de rendíthetetlenül hittem benne, hogy sikerülni fog. A kétkedő kérdések, az értetlenkedő homlokráncolások ellenére is.

Ez a modell nem ismerős itthon. És teljesen szokatlan is, számtalan okból. Ahogy az is, ha az ember lánya nem egy nagy cég lelkes, vagy olykor már lelketlen alkalmazottjaként látja magát az elkövetkezendő tizenöt évben, hanem vannak más tervei is. Egyedibbek. Volt pár hónapom, hogy az irodai léttől távol, a kanapén teremtett munkahelyemen dolgozzak ezeken, és elkezdjek valamit, amire régóta vágytam, de a korábbi folyamatos taposómalom mellett csak nagyon kevés időm és energiám maradt rá. Pont a lényegre… Ekkor kezdett oldódni bennem az a bizonyos évekig tartó hiányérzet.

Aztán egy álmos vasárnapon találtam egy részmunkaidős lehetőséget. Vagy ő talált meg engem. Véletlenek ugye nincsenek… Az állásinterjún természetesen felvetődött a kérdés, hogy miért is jelentkeztem a részmunkaidős pozícióra. A válasz számomra magától értetődő volt: mert aktívan és kreatívan eltölthető szabadidőre is szükségem van.

Másfél éve dolgozom ennél a cégnél. Kilenctől fél négyig. Lehetséges. Nap mint nap hálás vagyok azért a felszabadult érzésért, amit a tudat ad, hogy ha kikapcsolom a számítógépet, még bőven lesz időm mindenre, amire szeretném. Nem kell rohanva bevásárolnom, nem kell szabadkoznom a fél órás késések miatt, ha a barátaimmal találkozom (na jó, késni így is szoktam, de már nem foghatom a sok teendőre…), van energiám mozogni, és friss gondolataim írni.

Nem kell sietnem, elmúlt a folyamatos nyomás, nyugodtabbak és sokkal hatékonyabbak lettek a napjaim. Az irodában és azon kívül is. Én receptre írnám fel mindenkinek a hat órás munkaidőt. Tudom, tudom, nem minden feladatkör látható el ennyi idő alatt, mégis úgy gondolom, nagyon sok esetben megfelelő szervezéssel és odafigyeléssel a napi nyolc-tíz óra munkában töltött idő redukálható lenne hat-hét óra munkával töltött időre. Van különbség.

Akkor talán kevésbé lennének fásultak és feszültek a multikatonák. Talán még a motivációjuk is fenntartható lenne. Mi több, talán a kellemesebb alaphangulat még jobb eredményeket is hozna… Talán akkor nem csak rész-időre szólna az élet, hanem az egészre. Talán…