Hív a vasút, vár a MÁV!

Ha létezne kilométer-gyűjtő kártya vonatra, egyetemista éveimben bizonyosan megkaptam volna az arany minősítést. Aztán évekig hanyagoltam a járgányt, egészen mostanáig, amikor is újra vállalkoztam egy vasúti kalandra. Bár induláskor még nem sejtettem, hogy fordulatokban gazdag utazás lesz…

Szerencsére már csak halványan emlékszem, milyen is volt öt éven keresztül hetente kétszer megtenni az Esztergom-Budapest-Pécs távolságot. Élményekből nem volt hiány. Kezdhetném egyből a jegyvásárlással, szülővárosom kicsiny vasútállomásán. A digitális jegykiállításhoz nem állt rendelkezésre a megfelelő technika, de rendíthetetlen meggyőződésem lett hétről hétre, hogy az ablak mögött ülő személyzetet is speciális szempontok szerint válogatják. Bizonyos képességek hiánya szerintem biztos előnyt jelent a Magyar Államvasutaknál… Máig nem értem, miért telt húsz percbe a kis papírdarab megírása, amikor nem is volt rajta annyi hely, hogy hosszabban elidőznetne vele az ember. Persze ennek a szakmának is megvannak a követelményei, mint mondjuk a precizitás, khm…

Az értékes jeggyel a kezemben aztán nekivágtam az első ötven kilométeres szakasznak, 1 óra 50 perces szintidővel. Ehhez nem is fűznék semmit… Olykor zacskókkal felszerelt hajléktalan vagy biciklis kirándulócsoportok tarkították az utazást. Ez utobbinál mindig ment a matek, hogy kocsinként hány kerékpár megengedett…

Nyáron érdemes volt sapka-sállal készülni a nagy útra, mert a kinti hőmérséklettől függetlenül süvített bent a légkondi. Télen pedig a bikini volt ajánlott, a szauna ugyanis extra szolgáltatásként járt. Mert ha már modern, meg Desiro, akkor nyomatni kell. Csak kár, hogy egy hidegebb téli napon vagy a váltó fagyott le, vagy a sín vált járhatatlanná. Ilyen alkalmakkor a menetidő tetszőlegesen meghosszabbodott.

A Budapest-Pécs szakaszt már önmagában széppé tette a 2 óra 40 perces menetidő. Ami öt év alatt csak nőtt, de most sem tudom ennek a rejtélynek az okát. Emlékszem, hányszor terveztem valamilyen jegyzetbe temetkezni ezekben az édes órákban. Olyankor mindig gyerekek ültek a közelemben. Vagy rohangáltak. Vagy sírtak. Olyan is volt, hogy egy apuka meseolvasásba kezdett: a kocsi minden utasa feszült figyelemmel várta a történet végét, mert a drága szülő lelkesedésében feltekerte a hangerőt…

Voltak technikai akadályok is, amelyek nettó 1-1,5 órával rontották a célbaérést. De ez csak néha fordult elő. Meg egyébként is, mindig olyan jól tudtam aludni a vonaton! Volt, hogy már indulás előtt álomba szenderedtem…

Megszerezve a diplomám, szögre akasztattom a vasútas karriert. Évek óta még csak a sínek felé sem kacsintottam, főleg azért sem, mert megkezdődött az Esztergom-Budapesti pályaszakasz felújítása. A jó munkához meg ugye idő kell, illetve a lassúhoz is… Így történhetett, hogy vagy másfél évvel tovább tartott a modernizálás, mint tervezték, és ebben a villamosítás még benne sincs… De nyáron nagy hírverés közepette újra zakatolni kezdtek a Desiro kerekei.

A minap, egy hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, felkeresem régi barátomat és nosztalgiázom kicsit. Meglepetésemre épp egy gyorsított járatot fogtam ki, és a menetrend mindössze egy 1 óra 10 percet ígért az ismert szakaszra. Felújított megállók, fénytáblák jelezték: az elmúlt évek valóban nem teltek el nyomtalanul. Majd hirtelen dudálás, fékezés, csend… Néhány perc múlva érkezett az információ: gázolás miatt bizonytalan ideig várakozunk. Én a legrosszabbra gondoltam, de szerencsére nem lett baja az egyensúlyát vesztett embernek, aki épp átkelt a síneken, a semmi közepén, teljes sötététségben. Így is vagy negyed órát-húsz percet vesztegeltünk, mire megjött az engedély, és a sérültet a vonaton elszállítva, továbbhaladhattunk a következő állomásra, ahová már a mentők és a rendőrség is megérkezett.

Le kellett vonnunk a szükségszerű következtetést, vagyis vonatunk mostanában nem indulhat tovább. De haramosan érkezik a következő, azzal elérhetjük az áhitott célt. Ekkor a hangosbemondóból értesültünk, hogy szerelvényünk előre láthatólag tíz percet késik… A mosoly az arcomra dermedt a mínusz 3 fokban, és igazán déja vu érzésem támadt. Bár bíztam az ellenkezőjében, de nyugtázhattam, hogy van, ami mégsem változik.

Végre begördült a várva várt, és mi újra úton voltunk. Kisgyerek módjára figyeltem az állomásokat, mikor is érkezünk meg Óbudára. És végre elhangzott. Lepattantam a vonatról, a gondolattól fedobva, hogy mindjárt otthon vagyok. De az örömöm csak addig tartott, amíg körül nem néztem… Nem volt ismerős a megálló… Akkor pillantottam meg a táblát: Aranykert. Ez valami újdonság lehet, és gyanítom, hogy a vonaton elhangzó megállók még a régiek…

Tanulság nincs. Ki kell próbálni.

Azért egy felirat még eszembe jutott, amelyet anno valamelyik vasútállomás peronján láttam, ahol gyakran hosszasan ácsorogtunk. MÁV – Mindig Állunk és Várunk. Hát, valahogy így. És nem csak szó szerint…