Karácsony-dekoráció

Gyerekkoromban, gondolom, mint sokaknak, a karácsony volt a kedvenc ünnepem. Persze csak a születésnapom után, merthogy december 23-án hozott a gólya… Szóval a Szenteste egyszeri és megismételhetetlen csodaként hatott számomra. Aztán ahogy felnőttem, valami megváltozott. De az az érzésem, nemcsak a korom miatt tört meg a varázs…

Most is élénken élnek bennem azok a különleges karácsony esték, amit hagyományosan, évről-évre a Nagyszüleimnél töltöttünk. Körbeültük az étkezőasztalt, a felnőttek alkohollal koccintottak, én pedig a szörpös poharat emeltem a magasba. Villogtak a karácsonyfa színes égői, a tévéből halkan ünnepi műsor szólt. Az asztalon illatozott a halászlé, a húsleves, mindenféle sült és a Mama legfinomabb süteményei. Azok, amelyekben a kötelező hozzávalókon túl valami más is van. Egy titkos összetevő… Izgatottan vártam, hogy kibonthassam a színes papírba rejtett ajándékokat. Hogy mikor, mit kaptam, pontosan már nem emlékszem. A szeretetteljes hangulatra, a kérdés nélküli boldogság érzésére annál inkább.

Nagymamám és Nagypapám már odafönt gyújtják meg a gyertyákat. Kimondhatatlanul hiányoznak, és nem csak december 24-én. Ha bármit kérhetnék ajándékba, bizonyosan az lenne, hogy újra velük ünnepelhessek, és átélhessem még egyszer azt a semmihez sem hasonlítható gyermeki örömöt, amit szerencsére oly sokszor volt alkalmam.

Idén valamikor másfél hónappal ezelőtt hallottam először egy karácsonyi dalt… Akkor tűnt fel, hogy a bevásárlóközpontot elborítják a girlandok, színes gömbök és égők. Egy kisgyerek széles mosollyal vette sorra a látványt. Neki talán ez is része a varázsnak… Ő még nem látja, ami nekem már szemet szúr: nemcsak a dekoráció változott, a széles folyosókat megannyi ideiglenes stand árasztotta el, kínálatukból bármit választhatunk, amire nem is gondoltunk, hogy ajándékként szóba jöhet… Azt is írhatnám, hogy sok felesleges, semmitmondó kacat…

Ahogy egyre gyakrabban csendülnek fel a Santa Claus is comming to town és Jingle Bells tematikájú klasszikusok, úgy nő meg a tömeg is, mindenhol. Munka után férfiak és nők özönlik el a boltokat, és szatyrot szatyorra halmozva igyekeznek beszerezni a jeles nap elengedhetetlennek hitt kellékeit. Tülekedés, türelmetlenség, sok bosszús ember. A szeretet ünnepére készülve. Vajon mit ér a sok drága ajándék, ha magukból semmit sem adnak? Nem lenne értékesebb egy apró, de szívhez szóló figyelmesség?

…és ami a munkát illeti… Év végén a legnagyobb a hajtás, mintha most akarnánk megváltani a világot. Vagy legalábbis behozni a behozhatatlannak ítélt lemaradást. De miért? Tényleg ezen múlik, hány fogásos lesz a céges karácsonyi vacsora? Már ahol van ilyesmi. Mert bizonyos munkahelyeken felismerték, hogy ennek semmilyen hozzáadott értéke nincs. Ahogy annak a fenyőnek sem, amit e-mailek és telefoncsörgések közepette díszítettem fel pár napja. Aztán kiderült: útban van, meg nem is kérte senki. A kedves adventi koszorú gyertyái sem láttak még gyufát… Tudom, hogy a karácsony családi ünnep, de ha már annyi időt eltöltünk a munkahelyen, együtt, esetleg néhány percet mégiscsak hangolódhatnánk. Elcsendesedhetnénk, lelassíthatnánk, beszélgethetnénk, és akár még a koszorú gyertyái is éghetnének. Talán utána a csapatmunka is jobban menne…

Számomra idén a Cipősdoboz Akció lopott meghittséget az ünnepi készülődésbe. Lenyűgözött a barátaim önzetlensége. Nem tudok elég hálás lenni azokért az együtt töltött órákért, amikor tényleg a lényegre figyeltünk.

A színes égősorokat és Anyukám mézeskalácsát is három évtizede szeretem karácsonykor. Töretlenül.