Azt hiszed…

Gyakran mondjuk, hogy majd holnap, majd a hétvégén, majd ha jó idő lesz, majd ha szabadságon leszek… A sok majd között azonban elvész valami fontos: a most.

Rohanunk. A munkába, az edzésre, a boltba, a barátnős beszélgetésre, a busz után… Az idő nem túl jó barátunk: lassan vánszorog a mutató, ha az unalmas meetingről van szó, és gyorsan pörögnek az órák, ha jó a társaság, jó a program. Egy dolog állandó: nincs megállás.

Azt gondoljuk lemaradunk. Persze, hisz mindig ezt sulykolják belénk. És tényleg lemaradunk, csak nem arról, amit szemrehányóan tolnak az arcunkba. A túlpörgetett versenynapok végén ugyanis nem szólnak fanfárok és nem hull konfettieső. Legfeljebb mi az ágyba. Valamiféle ürességgel odabent. De vajon miért? Hiszen egész nap a maximumot hoztuk…

Szerintem pont itt van az a bizonyos elásva. Nem vitatom, kellenek olykor a felfokozott, túlszervezett napok, az ezzel járó adrenalin. De kell más is. Azok az órák, amikor nem akarjuk túlszárnyalni magunkat. Az idő ugyanis nem végtelen, még ha azt is hisszük.

Az idő luxus, tudom. De mit ér a minden, ha pont időt nem hagyunk magunknak kiélvezni?

Két óra a színházban, séta egy közeli parkban, egy jó könyv, egy pohár bor, a kedvenc sütemény, rácsodálkozás egy ismeretlenül ismerős épületre, egy mosoly a szomszéd néninek, lopott beszélgetés egy jófej kollégával, egy kis édes semmittevés… A hétköznapok afrodiziákumai ezek. Színek, amelyek megtörik a sokszor szürkének aposztrofált létet.

Megtörhetik, ha megengedjük magunknak. Most.