Dől a lé

Ha egyetlen szóval kellene leírnom a léböjtöt, azt mondám, érdekes. Ebben benne van a tapasztalat újszerűsége, az ismeretlen szokatlansága, és még ezernyi érzés.

Persze ha valaki olyat kérdeznénk a léböjtről, aki ilyesmiről csak fél füllel hallott, biztosan egészen mást mondana. Illetve a kérdés hallatán először felvonná a szemöldökét, majd csodálkozóra kerekednének a szemei. De véleménye bizonyosan lenne, és néhány negatív jelzővel is megtűzdelné. Mert valamiért sokan így működnek. Szerintem viszont érdemes egy próbát tenni.

Adott Zebegény, a Dunakanyar apró ékköve, egy nagy adag kíváncsiság, és pár infó azokról a napokról, amikor csak folyékonyat eszünk. Izgalmas kihívás.

A Dunára néző hangulatos apartman akár egy habzsi-dőzsi wellness programot is idézhetne, de ugye most nem ezért jöttünk. A táborvezetők széles mosollyal fogadnak – ez eddig bíztató. Hétfő délután öt bátor nő és egy férfi gyűlik össze, hogy belevágjon a kalandba, amit Anikó és Ildikó immár öt éve szervez. Rutinosan mutatkoznak be és ismertetik az előttünk álló napok menetrendjét, majd kezdetét is veszi a program: masszázs és infraszauna. Mintha tényleg wellnessezni jöttünk volna. Akkor még nem is sejtem, milyen hullámvasúton ülök majd másfél nap múlva… De ne szaladjunk ennyire előre. A meglepően hideg májusi estén jól esik a meleg és a hátmasszázs is. Ízletes saláta és hasonlóan jóízű csevegés zárja a napot, na meg az elkerülhetetlen keserűsó-koktél. Ennek hatásait inkább nem részletezem, legyen elég annyi, hogy ez az eredményes méregtelenítéshez kell.

A következő három nap programja megegyezik, csak az én érzéseim változnak.  A reggelt egy negyed órás átmozgató tornával indítjuk, aztán következik a gyümölcsturmix. Ez igazán testhezálló reggeli számomra, egy ideje én is így kezdem a napokat. Csak a folytatás más. Miután elfogyasztottuk a folyékony gyümölcsöket, és megtöltöttük a másfél literes palackjainkat vízzel, teával, útra kelünk: két-három órát sétálunk a faluban, az erdőben, hegynek fel, és hegyről le. Meglepően sok a meredek szakasz, mintha az egész hely túrázáshoz lenne kitalálva. (Na jó, bevallhatom, hogy akkor, ott, a sokadik emelkedőt mászva nem pont ez járt a fejemben.)

A kirándulás után jól megérdemelt, forró és sűrű zöldségleves várt bennünket az asztalon. Csak zöldség, víz és fűszer. Egy egészen új élmény. Nagyon finom élmény! A levesből annyit kanalaztunk, amennyi jól esett, és hát mondanom sem kell, hogy senki sem szégyenlősködött. Tele hassal akartunk nekivágni a délutáni programoknak, persze ez továbbra sem az a hely… A menetrendszerű szanuna és masszázs azonban elterelte a figyelmet az esetleges éhségről, és igen gyorsan eltelt az idő vacsoráig, a következő gőzölgő levesig, az újabb íz-kalandig. (Nem is gondoltam volna, hogy szeretem a répa- vagy a spenót levest, de mégis. Vagy csak még soha nem voltam ilyen éhes…)

Így telt el három napunk. A különbséget csak a saját gondolataink adták. Én azt hittem, jóban vagyok az éhséggel. Mivel nem vagyok egy falánk típus, nem számítottam arra, hogy kínzón jelzi majd a hasam az ürességét. De jelezte. Minden étkezés után fél órával jelentkezett a diszkomfot érzés, és a vízivás sem javított sokat a helyzeten (meg az sem, hogy nagyjából tizenöt fok volt azon a héten)… A második léböjt napon fáradtan és gyengén keltem. A reggeli gyakorlatok sem igazán mentek, és a kirándulás is nehezemre esett. Értetlenség és negatív érzések uralkodtak el rajtam.  Az ismeretlen. A kis gödörből a life coachunkkal folytatott emlékezetes beszélgetés rántott ki. Akkor döbbentem rá, hogy ez a tábor is az önismeretről, a határok feszegetéséről szól. És még többet adott: egy hullámhosszon csacsogtuk túl a rendelkezésre álló időt, és olyan megerősítéseket kaptam magamról, az álmaimról, az arra vezető útról, amelyekre egyáltalán nem számítottam, és amit ezúton is köszönök! Másnap energikusabb voltam mindenkinél, és azt hiszem, sokkal kevésbé éhes.

Szóval a léböjt jó. Nem csak azért, mert kiragad a hétköznapokból, és megmutatja a kikapcsolódás addig ismeretlen formáját. Nem csak azért, mert a mérleg is elmozdult az ötödik napon. És nem csak azért, mert a testünknek-lelkünknek is sokat adtunk a méregtelenítéssel. Hanem azért is, mert számomra igazi sikerélmény volt végigcsinálni, túllépni magamon, amikor nem volt könnyű. És azért is, mert az étkezéshez való viszonyom is pozitívan változott, mást gondolok az éhségről, és ha lehet, még jobban szeretem a leveseket, mint korábban – már készíteni is. És nem utolsó sorban azért, mert Anikó és Ildikó különleges figyelemmel kísértek bennünket ezen az élménydús kiránduláson.

Szerintem érdemes egy próbát tenni.