Majd hazudunk

Mondjuk azt, hogy a könyvtárban találkoztunk. Áh, badarság. Inkább abban a jó nevű bárban. Vagy nem is, egy távoli szigeten, valami egzotikus nyaraláson. Igen, ez jól hangzik. De mindegy is, hisz Te sem vagy igaz.

Rákattintok az ikonra, és mintha egy hatalmas könyv nyílna ki előttem, megszámlálhatatlanul sok lappal. Mindegyiken egy kép, meg néhány adat. Amelyik lap színesebbnek tetszik a többinél, az tovább hajtogatható: sorjáznak a fotók tengerpartokról, hegyekről, mosolygós élményekről, frissen mosott autókról, feszülő izmokról, vagy épp mindennek az ellenkezőjéről.

Kinek a pap, kinek a papné – ez a mondás még ebben a roppant gyors világban sem vesztett fényéből. Pedig a döntés tényleg csak egy pillanat. Balra – kösz, nem, jobbra – igen, talán Te vagy. Persze valójában nem hiszem. Te valószínűleg bele sem írod magad ebbe a könyvbe, legfeljebb csak azért, mert a haverok már ezzel mennek az agyadra.

Szóval lapozgatok, de Te nem vagy itt. De van helyetted sok mindenki más. Tudom-tudom, nem illik általánosítani, de mégis tapasztalom: a sármosan kamerába tekintő vagy épp egykedvű lapok nehezek a frusztrációtól, a ki tudja minek a kompenzálásától, a szerencsétlenségtől vagy épp az arcoskodástól… Igyekszem körültekintően választani, kiszűrni, átlátni, hátha mégis Rád bukkanok.

Fantáziátlan mondatok villannak a képernyőn. Hogy vagyok? Most komolyan? Ezeket nem Te írtad. Bontom a kapcsolatot. Aztán érkezik egy kérés: meséljek valamit magamról, amit az illető nem gondolna rólam a képeim alapján. Ez akár jó felütés is lehetne, ha nem olvastam volna már máshol, máskor. Minden kezdet nehéz, van, amelyik nem is ér meg többet.

Újabb üzenet. Abban sem vagyok biztos, hogy érdemes megnyitni. De belátom, ezt így nem lehet, mert mi van, ha pont Te vagy a másik készülék mögött. Szépen egymásba fonódó szavak, kedves, mégis határozott bókok. Lehet, hogy tényleg? Úgy suhannak az éterben a kérdések-válaszok, mintha pingpongoznánk. Félve veszem fel a telefont, mert mi van, ha barátságtalan a hangod? De nem, nagyon is kellemes!

Kezdem azt hinni, hogy Te vagy, és nagyon várom az első találkozást. Egy buta poénnal indítasz. Nem, nem bálba készülök. Mondjuk, ahogy elnézem, nem is ugyanarra a rendezvényre mennénk. Gondolom ez csak a kezdeti zavar. Hisz mi már kipróbáltuk az ütőinket és jól pattogott a labda… De most elkelne egy labdaszedő. Mosolyt erőltetek az arcomra, de unom magam. Nem is értem, hogy most kritizálsz vagy bókolsz. Egyet viszont már biztosan tudok: Ez nem Te vagy. Főleg, amikor elhangzik a kérdés, hogy milyen állat lennék. Úgy húsz évvel ezelőtt biztosan bevágódtál volna egy ilyen frappáns feladvánnyal, de most inkább olyasmin gondolkodom, melyik állat tudna egyben lenyelni, gyomorrontás nélkül…

Jó lett volna, ha valóban Te vagy, és hajnalig beszélgetünk, meg jót nevetünk, és összekacsintunk a végén…

„Mivel nem költözöl a szomszédba, és mert nem tolod nekem a bevásárlókocsid, be kell segítenem a véletlennek” – olvastam néhány igazán egyedi bemutatkozóban. Hát ezért próbáltam meg.

De most tényleg, nem szoktál bevásárolni?! Akkor hazudnunk sem kéne…