A mozgás és az öröm

Ez a két fogalom számomra nagyon sokáig még csak köszönő viszonyban sem állt egymással. Néhány évvel ezelőtt kezdtek el közelíteni egymás felé, mindenféle emléket nélkülözve. Gyerekként ugyanis a testnevelés órák kerüléséből űztem sportot…

A távolmaradásaimnak egyetlen, de nyomós oka volt: untam a menetrendszerű negyvenöt-kilencven perceket. A hatosztályos gimnázium elejétől a végéig minden órára tudtam a kihagyhatatlan programot: kisladba-dobás,  távolugrás, nyolcszáz méteres futás, szertorna, kéziladba, kosárlabda… Ez a szalag volt hat évig becsípődve. És nem elég, hogy ez kicsit sem volt szórakoztató, de szinte minden héten történt valamilyen baleset is a jól kigondolt gyakorlatok közepette.  Ez volt a testnevelés. A testtel foglalkoztunk a legkevesebbet, viszont minden kötelező felmérés mellé pipa került a szabadidőruhás tanár úr kockás füzetében…

Felnőttként döbbentem rá, hogy a mozgás egészen más is lehet.

Az első pozitív élményemet akkor szereztem, amikor egy barátnőm elhívott a konditerembe, ahova járt. Ekkor tudatosodott bennem, hogy az általam egyáltalán nem kedvelt, rossz emlékeket idéző csoportos órák helyett a terem egy egészen más alternatívát kínál. Felszabadító volt a felismerés. Eleinte különösebb tudatosság nélkül vettük sorra a kardió gépeket, miközben volt időnk megvitatni a nap fontos és kevésbé fontos eseményeit is. Levezetésképp szaunáztunk egyet, és jóleső érzéssel távoztunk.

Azt tehát már tudtam, hogy az edzőterem az én világom, meg azt is, hogy sok szeglete vár még felfedezésre. Szerencsémre találtam egy igazán testhezálló női változatot. Egy igazi panelkondit, a mozogni vágyó hölgyek széles palettájával. Itt akkoriban a havi bérlethez edzésterv is járt, ami ugyan nem volt túl körültekintő, de kirángatott a bicikli-ellipszis-taposógép bűvköréből, és új távlatokat nyitott. Sorra kipróbáltam a korábban csak a szemem sarkából figyelt gépeket, és nagyon élveztem, ahogy az első változásokat is a testemen. A heti edzések elmaradhatatlan programokká váltak, mivel nagy szerepet kaptak a stressz levezetésében is. Abban az időben főleg azért mentem esténként a terembe, hogy a súlyokat emelgetve oldjam a nap során felgyűlt feszültséget…

Aztán változtak a dolgok körülöttem, új munkám és időbeosztásom lett. És személyi edzőm. Egy éve, havi rendszerességgel dolgozunk együtt, irányt ad és ésszerűen feszegeti a határaimat. Pontosan erre volt szükségem ahhoz, hogy a mozgás igazi örömét megtapasztaljam. A “meg tudom csinálni” érzést. Minden edzés egy kicsit önmagam legyőzése is: a lustaságé, a fáradtságé, a kifogásoké. Mert a mozgás is olyan, mint sok minden más az életben; döntés kérdése. Dönthetek a kanapé mellett is… De ha amellett döntök, hogy felemelem onnan a fenekem, akkor már van okom büszkének lenni, magamra. Újra és újra.

A rendszeres mozgás, a változatos gyakorlatok beépültek a mindennapjaimba. Már hiányzik, ha valamiért kimarad.  Élvezem az érzést, ahogy az irodában csak bóbiskoló testem dolgozni kezd. És feltöltődik energiával. Igen, most már a test áll a középpontban. Annál is inkább, mert a sport az egészségesebb életmóddal karöltve érkezett: én, aki biztosan rokonságban állok Gombóc Artúrral, visszavettem az édességből, a csokoládét gyümölccsel helyettesítem, és megdupláztam vagy tripláztam a korábbi igen csekély vízfogyasztásomat. Az elhatározáson múlik. Amit nem utolsó sorban azok a kézzel-fogható eredmények is erősítenek, amelyeket a tükör mutat… És már félhomály sem kell hozzá.

Bármikor elkezdheted. Mondjuk ma!