Anya és én

Négyéves forma kislány áll előttem a sorban az anyukájával. Nem tudok nem rájuk figyelni. A kis szőkeség lankadatlan lelkesedéssel meséli az aktuális ovis történéseket. Édesanyja őszinte érdeklődéssel hallgatja. Ahogy összefonódik a kezük, az szeretetről és feltétlen bizalomról árulkodik.

Gyakran hallani azt a közhelyszerű gondolatot, miszerint minden gyermekkorban dől el.  Feltehetően tényleg így van, nem véletlenül kapott helyet a közbeszédben. Különösen igaz ez a meglátás arra a semmihez sem hasonlítható kapcsolatra, amely anya és szülöttje között épül fel. Én nagyon szerencsés vagyok, mert részese lehetek egy ilyen felbonthatatlan szövetségnek. Tapasztalatom szerint azonban nem a rajongva szeretés és féltve aggódás a garancia a szoros családi kötelékre. Az igazság máshol van, szokott módon valahol félúton.

Kézenfogva a Veszprémi Állatkertben

Figyelmeztetni, nem korlátozni. Irányt mutatni, nem kioktatni. Az érzéseket kimutatni, de nem megfojtani. Ezek mind annak a művészetnek a láthatatlan, mégis jól felismerhető elemei, amelyben az én Anyukám biztosan profi. Talán érzésből cselekedett, talán tudatosan, de bár minden tettével kifejezte, mennyire szeret, soha nem akaszkodott rám. Ha kérdeztem, tanácsot adott, vagy ha még a kérdés sem volt világos előttem, ő sugallta, merre keresgéljek. Egyszerűen tudtam, hogy ott van, és bármikor figyel rám. A mai napig, az éjszaka közepén is. Nincs az a bagatell sztori, amit ne hallgatna meg értő figyelemmel. És általában pont ennyi kell számomra az átláthatatlannak vélt probléma megoldásához… Gondolom, ilyenkor mindig elmosolyodik.

Édesanyám gyakran mondogatta kamasz koromban, hogy a következetesség a titka mindennek. Akkoriban nem értettem, mire is gondol, de ma már pontosan tudom. És persze már én is eszerint élek. Egykeként magától értetődően én voltam a család szeme fénye, Anya mégsem volt soha elfogult, és egyáltalán nem volt mindenben megengedő. (Kisiskolásként például minden nap a szép kézírást kellett gyakorolnom. Nem volt apelláta, és az eredménye is meglett: gimiben írhattam én az osztálynaplót, és mindent, ami gyöngybetűket kívánt. Persze ezen ma már csak nevetünk.) Bár sosem büntetett szobafogsággal vagy más szokott módon, mégis mindig tudtam, mikor követtem el hibát… Határtalan szeretettel, mégis határozottan nevelt az életre, adta át a normákat és az értékeket. És a legfőbb útravalót: Lehetsz bármilyen, csak átlagos ne legyél!

A Balatonon, együtt

Számtalan közös pillanat, átvirrasztott éjszakák, könnyek, olykor hangos szavak, nagy ölelések, együtt nevetések, végtelen beszélgetések… Így lettünk mi barátok is. Tényleg. Támogatóm, cinkosom, divattanácsadóm és legfőbb olvasóm is egyben. És persze az ő húslevese a gyógyír a legelvetemültebb vírusok ellen. Ahogy a vállára dőlve a legjobb elszenderedni a kanapén, a puha takaró alatt. Nem lehetek elég hálás mindezért, és szavakat is nehéz találni, hogy ezt kifejezhessem.

 A legjobb lesz egyszerűen.

Köszönök mindent, amit Tőled kapok, és bízom benne, hogy büszke vagy arra, akivé váltam, általad.