Brooklynban történt…

Éles fékcsikorgás hasított a levegőbe. Hátrafordultam, tudtam, hogy az elkerülhetetlen csattanás következik. Ehelyett puffanást hallottam. Láttam, ahogy a test földet ér… „Mi volt az? Egy ember.”

Ijedtemben elkaptam a tekintetem. Tudtam, hogy komoly baleset történt, de az agyamnak kellett némi idő, hogy összerakja a képkockákat. Közben a barátnőm már hívta is a mentőket. Míg mi a legpontosabb tájolással voltunk elfoglalva, a szemem sarkából láttam, hogy valaki rohan a sérült felé.

Az egy percnyi döbbenet után többen is segíteni indultak. Az autók megálltak, egy másik járókelő is a mentőkkel beszélt. Az addig hangos utca elcsendesült. Az ijedtséget feszült figyelem váltotta fel. Meg talán bizakodás is, hogy mégsincs akkora baj. Mindenki az elmúlt percekről beszélt.

Lassan összeállt a film: a szabályosan közlekedő piros autó elé lépett egy részeg hajléktalan. Aggódó, és igencsak illuminált állapotú társai is aktívan részt vettek a mentésben.

Kiderült, hogy a férfi, aki szinte reflexből szaladt a földön fekvő férfihoz, szabadnapos mentős volt… Ilyenkor szokás azt mondani, hogy a fickónak szolgálatban volt az őrangyala: bár feltehetően több törést szenvedett, de eszméleténél volt, lélegzett és a legszakszerűbb ellátásban részesült. A megnyugtató információ után én személy szerint a sofőrért kezdtem el aggódni. Vajon ő hogy van? Milyen volt hallania a puffanást? Mit él most át?

Néhány perccel a baleset előtt az utcaképet pásztáztuk: a buszmegállóban két hajléktalan már berendezkedett az éjszakára. Mögöttük nagy élet, a Kakas presszó és a Kakas plusz vendégei töltötték be hangjukkal a teret. Két részeg egy negyed üveg boron civakodott, páran dülöngéltek, mások hangosan nevettek. A két kocsma között non-stop delikát és a megfáradtaknak thai masszázs kínálta magát. „Mintha Brooklynban lennénk. Már csak egy nagy hordó hiányzik, amiben tüzet raknak…” – jegyezte meg barátnőm.

…vagy egy baleset, egy ittas hajléktalan gázolása, amely minden előzmény nélkül írta át a vasárnap este hangulatát.