Budapest, te csodás?

Gondolkodtam, hogy a cím legyen-e inkább a “Gyilkosság az Akácfa utcában”, akárcsak egy sokat ígérő krimié, de annyira szívbemarkoló az egész, hogy olyan mélyről nem lehet indítani.

Péntek éjjel, szórakozó fiataloktól hangos belváros. Jobb kézre az egyik utcában négy rendőrautó, lezárt járda. Valami verekedésre tippeltem, bár kicsit túlzásnak tűnt ekkora rendőri készenlét. Még meg is jegyeztem, hogy tuti benne lesz a hírekben. És benne volt… Egy tizenkilenc éves lányt megöltek.

Döbbenet. Nem találom a szavakat. Valami hasonló történt a Blahán, pár héttel korábban pedig a Király utcában volt lövöldözés. Mi történik? Egész nap ez kavarog a fejemben. Aztán felszállok a metróra, leülök. Akkor látom, hogy egy harmincas pasi csapkodja az ülést, majd fel-alá kezd járkálni a kocsiban. Néha maga elé mormol valamit. A tekintete teljesen homályos. A metróban néma csend. A félelem talán túlzás, de az ijedtség tapintható. Mellém ér, a két ajtó közötti részt teszi meg néhányszor sietős léptekkel. És eszembe jut az a tizenkilenc éves lány… Mi történhetne, ha a fickónál lenne valamilyen fegyver? Szerencsére leszáll, de még hosszú percekig nyomot hagy az utazókban.

Amikor az ember elutazik egy idegen városba, a romantikus elvágyódás jegyében, sokszor szebbnek, nyugodtabbnak, temperamentumosabbnak, érdekesebbnek látja, mint ahonnan jött. Vajon mit gondolnak Budapestről a külföldiek? A hírek alapján, amit olvasnak róla? Aztán milyen lesz a kép, ha veszik a bátorságot, és meglátogatják fővárosunkat. Attól most tekintsünk el, hogy feltehetően akad némi gondjuk a budai közlekedéssel… De mit gondolnak a mocsokról és bűzről, a szinte mindent megbélyegző húgyszagról? És a mindenfelé sorjázó hajléktalanokról? A gyakran egykedvű, tolakodó, kissé udvariatlan magyarokról? Vajon élményeik után beírják a naptárba, hogy jövőre ugyanitt?

És mit gondolunk mi, akik itt élünk?

A reggeli hír után nekem határozottan sötétek a gondolataim. Még akkor is, ha a hasonló esetek száma nem olyan magas a statisztikában. De annak, akit érintetett, visszavonhatatlanul száz százalékos az arány…

Persze van azért itt más is, sokkal hétköznapibb események. Gyakran figyelem a tömegközlekedésen az embereket (nem csak a gyanús alakokat). A fásultság érezhető levegőben, meg sokszor más is, de azt hagyjuk. Nekem úgy tűnik, mintha útitársaim rendre unnák az életüket, megkeseredettek és közömbösek. Mintha soha senkinek nem lenne oka egy kis örömre. Nincs mosoly, nincs összenézés (nem flört, hanem amikor mondjuk két utas ugyanazt gondolja egy harmadik szagáról, de amúgy flört sincs). Nincs semmi.

Nemrég az egyik drogériában vártam a soromra. Eszembe jutott, hogy van tíz százalékos kuponom, amit tudatos vásárlóként elő is vettem. Összesen négy volt, aznapi lejárattal. Egyet letéptem, a többit szétosztottam a körülöttem álló, teli kosaras nők között. Ledöbbentek. Halkan rebegték a köszönömöt, néztek a kis papírdarabra, mintha nem hinnék el. Igen, valahogy így élünk, egymás mellett…

Persze egyáltalán nem vagyok Teréz anya, sőt! A hajléktalanokkal egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Ahogy például sorban ülnek a Nyugatinál, kis kartonpapírra írt üzenettel. A kedves kutyákat amolyan marketingfogásnak érzem. Valahogy megtanultam nem “oda” nézni. Taszít az ápolatlanságuk, az embertelen sors, amit viselnek, és amelybe a legtöbben láthatóan beletörődtek… Ilyen ez a budapesti közöny.

Mindezekkel együtt is szerencsésnek érzem magam: a házban, ahol lakom más a szellemiség (mintha ki akarnánk zárni azt, amivel elkerülhetetlenül szembesülünk az ajtón kívül?). Megvárjuk egymást a lifttel, tartjuk az ajtót, ha nagyok a csomagok, megsimogatjuk a kutyákat, újságokat cserélünk, szép napot kívánunk, és olykor még néhány szót is váltunk. Aztán egy téli estén leszaladtam kiüríteni a postaládát. Ahogy nyílt a liftajtó, egy férfit láttam feküdni az előtérben. Úgyhogy inkább gyorsan visszaléptem a liftbe…