Piroscipőben - Édes szenvedély, saját kezűleg


Nyitólap • Blog • Édes szenvedély, saját kezűleg

Édes szenvedély, saját kezűleg

2015-02-05 20:06

Csokoládé nélkül lehet élni, de minek? Ars poeticámtól vezérelve, nagy adag kíváncsisággal és nem kevés izgalommal készültem életem első bonbon-workshopjára. Hogy igazán autentikus környezetben hódolhassak csoki iránti szenvedélyemnek, egy holland kisvárosban szervezett kurzusra jelentkeztem. Már a helyszín is magával ragadó: a Hágától húszpercnyi vonatútra fekvő Berkel en Rodenrijs amolyan csendes, tiszta és tökéletesen rendezett, modern falu. A térkép egy igazi farmra vezet, melynek kapujában széles mosollyal fogad a program, és feltehetően az egész létesítmény háziasszonya, Jellie van Vliet.

Egy konyhai baki

Miután helyet foglalunk a fehér abroszokkal leterített asztaloknál, már indulunk is az édes kalandra. Az izgatottság szinte tapintható a levegőben, középiskolás lányok, harmincas nők, nagymamakorú asszonyok tekintete szegeződik egyszerre idegenvezetőnkre. A bemutatkozásból – barátnőm tolmácsolásában – megtudom, hogy Jellie immár hat éve szervez csoki-kurzusokat, nem meglepő módon, töretlen népszerűséggel.

Bár háziasszonyunk már nyilván sokszor elmesélte a bonbon-készítés történetét, mégis átszűrődik hangján apadhatatlannak tűnő lelkesedése. „Az édesség eredete egészen az ezerhatszázas évekig nyúlik vissza és egy konyhai baleset eredménye: egy francia tábornok szakácsa az odaégett mandulás desszertet próbálta folyékony csokoládéval menteni, amivel végül hatalmas sikert aratott. Így született meg az első bonbon” – ismerjük meg a legendát.

Jellie ezután röviden vázolja az előttünk álló három óra menetrendjét: a kurzus főleg a kreativitásról, mintsem a bonbon-gyártás technikáinak megismeréséről szól. Vagyis nem leszünk képzett cukrászok a nap végére, de biztosan jól fogunk szórakozni. Van Vliet asszony a legfontosabb alapszabályt is leszögezi: nassolni csak a kész alkotásokból szabad, menet közben eszünkbe ne jusson belenyalni az olvasztott csokiba. Már most érzem, hogy nem lesz könnyű…

csoki1

Vigyázz, kész, folyik!

A tűzhelyen gőzölgő csokoládé illata lassan bejárja az egész helyiséget. Amíg a háromféle alapanyag a kellő hőmérsékletre melegszik, habzsákok kerülnek elő a hűtőből. Monogramos papírtálcáinkra nekünk tetsző alakzatokat formázunk a tejszínhabból. Ezek három óra múlva, már fagyottan, csokiba merülnek, és úgy sejtem, igazán tömény édességként öltenek testet.

Nincs sok időm ezen mélázni, Jelli máris szilikonformákat oszt szét és az asztalokra teszi a temperált hőmérsékletű, vagyis a bonbon-készítésre legmegfelelőbb állagú fehér-, tej- és étcsokoládét rejtő edényeket. Dió, mogyoró, kókuszreszelék, cukorgyöngyök és a fantáziánk adja egyedi desszertjeink fő összetevőit. Vendéglátónk egyetlen instrukciója, hogy járjon gyorsan a kezünk, mert a csoki rövid idő alatt dermedni kezd. A többit ránk bízza.

Kezdetét veszi a lázas munka! Hagyom szárnyalni a kreativitásomat: az egyik formába kókuszt szórok, a másikba mogyoródarabokat, és persze a színes tortadarát sem hagyom ki. De a lényeg most jön. Egymás után mártom a kanalam az edényekbe: szépen lassan csorgatom a fekete csokoládét a kókuszra, aztán jöhet a fehér a mogyorós szívbe, tej a tortadarára, és csinálok egy háromszínű kockát is, közepén egy fél mandulával. Elégedetten szemlélem az eredményt: nem vagyok egy konyhatündér alkat, de ez igazán nekem való. Persze majdnem elcsábulok, de az utolsó pillanatban bevillan, hogy a kanalat még csak véletlenül sem szabad lenyalni.

csoki2

Utazás a végtelenbe

A szilikonformába zárt desszertek a frizsiderben kapnak helyet, újabb adag csoki olvad a tűzhelyen, miközben mi stílusosan házi készítésű keksszel és zöld teával gyűjtünk energiát a következő menethez.
A pár perces szünet után marcipánnal folytatjuk: fejenként kétszáz grammos, jól formázható tömböt kapunk, és a korábbiak mellé aszalt gyümölcsök, narancsreszelék illetve narancs likőr is az asztalra kerül. Csak rajtunk múlik, milyen és mennyi bonbont gyártunk. „Nem lehet elrontani!” – teszi hozzá Jellie.

Én a geometria valamennyi alakzatát igyekszem megformálni, a gömbök, kockák és piramisok után meg sem állok a tizenkétszögig. Néhány közepébe likőrt fecskendezek, az egyikbe narancsreszeléket rejtek, de kókuszos és mogyorós is akad a repertoáromban. Az aszalt gyümölcsöket már nem olyan könnyű marcipánba csomagolni, de újabb formákat felfedezve ez is sikerül. Húsz különböző méretű bonbonom várja az édes öltöztetést.

Asztaltársaim is most kezdik a csokoládéba merítést. Arcukon gyermeki komolysággal, koncentrálva, mosolyogva. Igazi felnőtt játszótér ez. Én is folytatom a játékot: nagy gonddal, óvatosan engedem a folyékony tejcsokiba az első kreációmat, aztán sorba követi a többi is. Persze ét- és fehércsokis burkok is készülnek, sőt, a végére annyira belejövök, hogy már kombinálom is ezeket. De az alkotásnak itt még sincs vége!

A díszítés következik – a lehetőségek száma túlzás nélkül végtelen. Az egyik elkészült, márványos hatású remekművemmel barátnőmhöz fordulok. „Szerinted?” – kérdezem, miközben ő épp három színes cukordrazsét igazít el egy étcsoki-kockán. „Tökéletes!” – válaszolja meggyőzően. „A tiéd is!” – vágom rá. „Lehet, hogy pályát tévesztettünk?” – nevetünk fel egyszerre.

csoki3

Happy end

Amikor már a marcipánok is a hűvösön pihennek, akkor döbbenek rá, hogy eltelt a három óra. Teljes kikapcsolódásban, a kreativitás pozitív energiáitól felfrissülve. Szívesen töltenék még órákat így. De már csak egy feladat van hátra: a megdermedt tejszínhab darabkákat kell egy gyors mozdulattal forró csokiba mártanunk, míg végül kis papírkosarakban nyerik el méltó helyüket.

Talán ez a művelet a legszórakoztatóbb: a csúszós tejszín nem mindenkinek engedelmeskedik. A jelenlévők többségével ugyan nem beszélek közös nyelvet, a szemekben mégis ugyanaz a felszabadult öröm tükröződik.

Lassan az utolsó bonbonok is felöltik fehér-barna köntösüket, és elérkezik a legizgalmasabb pillanat. Megkapjuk a nevünkkel fémjelzett tálcákat, és a kész finomságokat. Bár nem lettek teljesen szabályosak, némelyik díszítése is túlzás kicsit, mégis büszkeséggel rakosgatom mindegyiket a papírdobozomba. Valamiféle jóleső érzés jár át. Lopva meg is kóstolok egyet-kettőt… Örök igazság: a csoki tényleg boldogsághormonokat termel, és nem csak fogyasztva!

Címkék:




       


Grafika: ZuzuDesign