Egy legenda törölve – immár négy éve

Bár épp nem utaztam sehová azon a pénteki napon, és nem is volt érvényes jegyem egyetlen Malév járatra sem, valahogy mégis szívszorító volt megtudnom, hogy vége. Ahogy a légitársaság weboldalán a színes linkek helyett csupán néhány fekete sor közölte a hírt, abban volt valami leírhatatlan szomorúság. Bár a világban ez csupán egy volt a sok közül, nekünk az egyetlen. Egyfajta szimbólum, múlt időben.

Nézve a híradásokat, látva a képeket sok minden eszembe jutott akkor. Próbáltam megfejteni, miért is hat rám ilyen nyomasztóan ez az egész. Aztán szépen lassan kirajzolódtak az érzéseim. Imádok repülni. Számomra mindig különleges élmény belépni a reptérre, megérezni azt a semmihez sem hasonlítható illatot, amelyben egyszerre keveredik az izgalom, a kíváncsi várakozás, talán némi feszültség, és persze az utazás öröme. Bár évek óta nem repültem Malévvel, mégis tisztán emlékszem az utolsó utamra a legkisebb utasszállító géppel. Otthonos volt és családias.

Az első emlékeim a repülésről még egészen kicsi gyermekkoromra datálódnak. Anyukám pocakjában repültem először, Németország felé, ott dolgozó Édesapámhoz, természetesen Malévvel. És ezután még számtalanszor. Mindig jó érzés volt látni a Malév jellegzetes logóját, ami összefonódott bennem a repülés élményével. Ahogy a Presszer Gábor által szerzett klasszikus szignál is. Valahányszor meghallottam, mindig eszembe jutott az ismerős kék felirat a gépek oldalán…

És jelentett számomra még valamit a Malév. Huszonegy-két évesen sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy ne csak utasként legyek részese ennek a csodának. Mert akit a kerozin füstje egyszer megcsap… Ki tudja, hányszor olvastam végig a Malév légiutas-kísérő képzéséről szóló információs oldalt, és talán még az egyenruhában is láttam magam. Persze tudtam, hogy oda bekerülni nem kis kihívás, de mégiscsak az az igazi büszkeség, ha a magyar nemzeti légitársaságnál dolgozhat az ember lánya. Aztán ezek az álmok a magasságom miatt gyorsan szertefoszlottak, de mit sem veszítettem a repülés iránti lelkesedésemből, a Malév iránti tiszteletemből.

Talán mindezek miatt éreztem méltatlannak, ahogy az egyenruhájukat kezükben cipelő, csüggedt stewardessek néhány Malév logós szatyorban próbálják menteni életük meghatározó darabjait. És a pilóták, akik életek százaiért vállaltak felelősséget nap, mint nap, akár több évtizeden is át, jellegzetes díszvarrású kék öltönyeiket szorongatva távoznak életük talán legfontosabb színteréről. Úgy érzem, sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy ismét ezrek veszítik el az állásukat. A magyar légi személyzetnek köztudottan jó híre van, így biztosan más gépeken visszaköszönnek majd ránk. De valami visszavonhatatlanul megszűnt…

Még mindig előttem van a fénykép az induló gépek sorával, és a felirattal: törölve. Örökre.