…és újra villoghatnak a vakuk!

Messziről kiszúrom. Szinte semmit nem változott az elmúlt közel hét év alatt. Talán kicsit határozottabbak a vonásai, de a szeme pont, mint akkor. Ahogy megszólal, számtalan emlék tódul elém, rekedt hangja, mély, határozott orgánuma senkivel nem összetéveszthetővé teszi, és a sztorik máris indulnak.

Pedig a beszélgetést valamikor az egyetemista évek végén hagytuk abba, most mégis egyetlen pillanat alatt vesszük fel azt a bizonyos fonalat. Persze nosztalgiázunk egy sort. A gólyatáborba kicsit késve érkezett egy színes hajú, piercinges lány, és a mi házunkban még akadt egy szabad hely, beköltözött. Egyből szimpatikus volt, bár nincs piercingem, hajfestéket is csak dobozban láttam. Mégis elkezdődött ott, akkor egy barátság, amit ma már tudok, hogy valami igazán különleges. Két lány, akik máshonnan jöttek, másképp éltek, mégis volt bennük valami megfoghatatlan közös.

„Akkor haladjunk kronológiában”- vág bele a saját történetébe. Elmosolyodok. Már egyetemistaként tudtam, hogy övé az indító műsorszám. Ez most is így van. Iszom a szavait. Úgy tud mesélni, ahogy kevesen: apró részletekkel tarkítva, szinte látom magam előtt a kisvárosi iskolát, ahol tanítani kezdett, aztán a nyelvtanfolyam sztorizásait, a kutyasétáltatást az erdőben, és igen, egy pillanatra még a frissen sütött csokis muffin illata is megcsap… Az ő szavaival élve nem volt kispályás ismeretségünk első éveiben, de mégsem furcsa hallani, hogy visszavonult, kispolgári életet választott. Az ő személyisége magában hordozza, és kiegyensúlyozza a távoli végleteket.

Ahogy hallgatom, mi minden történt vele, hogyan látta saját személyiségének fejlődését, és hogyan kezdett el hinni gondolatai teremtő erejében, úgy érzem, mintha az elmúlt hét évben is az életem része lett volna… És azt is megértem, miért pont most találkozunk, mi is az a kapocs, amit csak erősítettek az évek. Én is egy nagyon hasonló úton jártam és járok, mint ő. Bár mások az állomásaink, más városban, más szereplőkkel, de mégis azonosak a tapasztalatok, a következtetések. Hihetetlen, mégis magától értetődő osztozni ezeken. Nem mindennapi síkon zajlik a beszélgetés. A gondolatok hatalmáról, a célokról, az útkeresésről, az önmegismerésről, a változásról, az új impulzusok iránti vágyról.

Mindketten megtaláltuk az utat, amin haladnunk kell, és mindketten éppen most tesszük az első lépéseket… Amit ő csinál, az példaértékű. Talán sokan nem is gondolták volna, hogy ilyen erős, és hogy mindez benne van. De számomra ez sem meglepő. Mindig különlegesnek gondoltam, és büszke voltam arra, hogy a barátja lehetek. Most is ezt érzem. Kórházpedagógus lett. Az elmúlt két évben a Pécsi kórház gyermek onkológiáján tanította, bátorította a kis betegeket. De ennél többet tud: megnevettet és magával ragad, energiával tölt fel és támaszt nyújt. A segítségnyújtásra hivatott, oly módon, ahogy arra csak ő képes…

Hét év után az az öt óra egyetlen mágikus pillanatként repült el: a Starbucksban, ami előtt leültünk, már felmostak, és órákkal korábban leengedték a rácsokat is. A bevásárlóközpont kiürült, már az utolsó filmnek is vége… Megéheztünk, talán meg kellene kérni néhány fiatalt, hogy hozzanak nekünk nachost a mozi büféjéből, támad az ötlete, végül mi indulunk a mozgólépcső felé. De már a mozi is zárva. Eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha bezárnának minket, én persze aggódni kezdek, ő pedig már valamelyik magazin vicces címoldalán lát bennünket. Hát igen. Megoldjuk. És akkor jött zebraháton a reklámból ismert, kidolgozott testű csoki pasi, természetesen egy nagy tál nachos-szal… Igen kérem, bátran kattoghatnak a vakuk!

Eredeti megjelenés és fotó: www.ricsajok.hu