Két órára gyereknek lenni

Félhomályba borult színpad, kicsiny nézőtér, izgatott kíváncsiság a levegőben… Néhány nappal ezelőtt újra megnéztem a Dzsungel könyvét a Pesti Színházban, ott, ahol először láttam, valamikor két évtizeddel ezelőtt. Gyermeki élmény, felnőtt szemüvegen keresztül.

Két hónappal ezelőtt részt vettem egy beszélgetős esten Geszti Péterrel, és a számtalan sikersztori mellett természetesen szó esett erről a klasszikusról is. Amikor meghallottam a jól ismert dalok egy-egy részletét, elfogott a nosztalgia. A fülemben maradtak a dallamok, a szövegek is a nyelvemre ültek… Persze, hisz gyerekkoromban néhány szerzeményt a rádió is rendszeresen játszott. Milyen rég láttam…

A Jézuska aztán úgy gondolta, itt az idő, és meglepett két jeggyel. Szélesmosoly. És türelmetlen várakozás. Hányat is kell még aludni? Aztán eljött a nap. Pereccel a kezünkben foglaltuk el a nézőtér sokat megélt székeit. A nézők nagy része hozzánk hasonló felnőtt, nyugtázom. Majd gyűlni kezdenek a gyerekcsoportok és családok is. Kedves viháncolás tölti be a teret.

Kezdődik. A színpadkép pont, mint először. Tetszik, talán meg is könnyebbülök, hogy nincs semmi újítás, modern szelek nem tépték meg a jól bevált régit. Zene van, tánc van, öröm van. A színészeken is ezt érzem, bár feltehetően több tucatszor játszották már el ugyanilyen beleéléssel a szerepüket. Jó értelemben vett amatőr színjátszókörös hangulat fog el. Amikor az ifjoncok mélyről jövő lelkesedéssel és hálával állnak a színpadon. Úgy érzem, adni akarnak. Talán nem minden hang van a helyén, de ez nem csorbítja az élményt. Egyszerűen jó itt.

Balu szerepében Reviczky Gábor pont olyan, mint egykor. Nála medvésebb alakítás aligha akad. Hasonlóan mesteri a Kát megszemélyesítő Méhes László is. A jelmezeik sem változtak két évtized alatt. Lászlón talán kicsit jobban feszül a fényes mellény, de a mozgása több, mint kifogástalan. Kisujjában a szerep, az általa megformált kígyó egyszerre félelmetes, de esendő és szellemes is. A leghumorosabb jeleneteket ő és kétségtelenül Csil viszik. A közönség hangos nevetéssel értékeli a poénokat.

Egy gyerkőc pár sorral hátrébb cincogó hangon kommentálja az eseményeket. Figyel, kérdez, értelmez. Imádom. Szinte kell a darabhoz. Kíváncsi lennék, vajon ő mit visz haza ebből a két órából. Én az örök érvényű mondanivalón gondolkodom, és a történet nagyszerűségén, amely több, mint száz év távlatából is megállja a helyét. A színpadi megvalósítás pedig pontosan azt tudja, amiért én is itt vagyok: generációkat köt össze.

A hova tartozás, ki a csapatom kérdéskör minden korban, és számtalan élethelyzetben aktuális lehet. Ahogy az ígéretek megtartásának fontosságát sem lehet elégszer hangsúlyozni. Balu megható búcsúja pedig – sajnos – bennem olyan emlékeket idéz fel, amelyek azelőtt még nem voltak benne a magammal hozott batyuban…

A komoly gondolatokon túl persze apróságokra is rácsodálkozom: a táncok kifejező részleteire, az akrobatikus elemekre, a pajkos pillantásokra, és Maugli szépen kidolgozott teste mellett sem tudok szó nélkül elmenni…

Látni kell, újra!