Mama, hiányzol!

Rámkacsint, cinkosan mosolygunk össze. Tudjuk, hogy nem komoly a helyzet, amit a család valamelyik tagja kissé eltúloz. Talán szóra sem érdemes.

Előttem van az arca, pedig sok éve már, hogy máshol süt-főz az én Nagymamám. És Papa újra ehet a kedvenc pörköltjéből, odafent. Különleges kapcsolat volt a miénk, ma sem tudok könnyek nélkül emlékezni. Furcsa, de néha érzem, ha a közelemben van… Persze sokmindent örököltem is Tőle, például a hajam színét. Neki is ilyen volt lánykorában.

Ahogy felidézem a Vele töltött időt, számtalan illat és íz teszi teljessé a képeket. Nem tudom, hogyan csinálta, de akármikor bekopogtam hozzá, frissensült süteményt vett ki a sütőből. Mindig a kedvenceimet. Kakóscsigát pédául. Könnyű tésztából, és pont annyira édesen, ahogy szeretem. De ha épp nem süti került elő, akkor az örök sláger Boci csokiból vett elő egy táblával. Bizonyosan kifogyhatatlan volt a készlete.

Együtt is főztünk. Ő kavargatta a vadast, én meg gyúrtam a krumpligombócokat. Azt hiszem, mindig került egy nagy adag nevetés is a tányérokba. A szilvásgombócunk is verhetetlen volt.

Rendszeresen tartottunk író-olvasó találkozót.  Beültünk a nappaliba, Mama és Papa elfoglalta a kedvenc foteljét, az enyém volt a kanapé. Kézbe vettük a friss újságokat, keresztrejtvényt, és megállt az idő. Nála-Vele olvastam először Nőklapját. Vagy kártyáztunk. Hagyták, hogy verhetetlen legyek.

Mindig megvitattuk az élet nagy dolgait. És a kicsiket is. Meghallgatott, tanácsot adott, bölcs volt, de sosem kioktató. Valamiféle természetes harmónia áradt belőle és derű. Barátok voltunk. Határtalan elfogultsággal fordult felém. Talán ez így szokott lenni az unokákkal, nem tudom, de Ő mindig tökéletesnek látott, szemet hunyt a hibáim felett.

A karácsonyok igazán mesebeliek voltak. A mai napig sem tudom, hogyan varázsolt feldíszített fát a szobába, miközben én ott sürögtem körülötte. De egyszer csak ott ált a fa, sok-sok ajándékkal. És az elmaradhatatlan, mosolygós bejglivel. Körülültük az asztalt, és egyszerűen jó volt, nagyon jó.

Annyi mindent kérdeznék Tőle és mesélnék Neki. És tanulnék Tőle. „Egyszerű, de nagyszerű” – mondta sokszor, ami a mottója is lehetett volna. Igen, ő pontosan ilyen volt. Pózoktól mentes, őszinte és senkihez sem hasonlítható.

Hiányzik, nagyon. Amikor beteg lett, talán a tudat volt a legnehezebb, hogy ennek az útnak biztosan eljön a végállomása. Még kaptunk egy fél évet együtt. Az utolsó közösen ünnepelt születésnapom december 23-án, majd az utolsó karácsony… Aztán letelt az idő.

Drága Mama, remélem jól vagy, és ha lenézel onnan föntről, olykor büszke vagy, és talán kacsintasz is néha. Nem tudom elégszer megköszönni azt a sok csodát, amit Tőled kaptam!

Sosem feledlek!