Múltidő

Rövid üzenet a kijelzőn. Egy név, és mellette a visszavonhatatlan ítélet: elhunyt.

Kiráz a hideg. Gimnáziumi évfolyamtársam volt a lány, és bár nem ismertem közelebbről, védjegyének számító mosolya előttem van. Tudtam, hogy beteg. Láttam róla egyszer egy gyönyörű képet, pont úgy mosolyogva, mint régen. Kopaszon. Mégis azt hittem, ez csak egy átmeneti állapot, csodás családja, két gyermeke, és az arcán tükröződő életszeretet átvezeti a nehéz időszakon. Nemrég megtudtam, hogy áttétet találtak nála. És most… most… vége.

Nézem a fotóit, egész régiek is láthatók a profilján, amikor még minden rendben volt, amikor még nem sejtette, hogy mekkora baj készülődik, amikor még a fiatal nők életét élhette, párjával kézen fogva. És aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Egyidősek vagyunk.

Sokszor hisszük, hogy bizonyos dolgok velünk nem történhetnek meg. Aztán kapunk egy hírt, ami döbbenetesen fejbekólint. Az élet mulandó, és olykor könyörtelenül szemünkbe tolja a tükröt. Azt a tükröt, amiben kristálytisztán rajzolódnak ki a mindennapok apró bosszúságai, a lekésett busz, a megállíthatatlannak tűnő pörgés… Ilyenkor teljesen józanul belátjuk, hogy ezeknek semmi, de semmi jelentősége nincs. A lényeg egész máshol keresendő.

Ma van az unokatestvérem halálának sokadik évfordulója. Emlékszem a baleset reggelére, Édesanyám sápadt arcára, az egész nap remegő kezemre. A temetésre, és a néma csendre utána, amikor senki nem mozdult. Nem hittük el. Néha még ma sem. 33 éves volt.