Pillantás

…Nézem az arcod, az ajkaid vonalát, aztán összetalálkozik a tekintetünk. Pontosan tudom, milyen hatással vagyok rád. Megbabonázlak, és képtelen vagy ellenállni nekem. Te pedig azt tudod, hogy ez a pillantás csak neked szól…

Emlékszem az első találkozásunkra azon a konferencián. Végülis egêsz érdekes volt. Gondolom. Merthogy az első fél órában láttalak meg, aztán már nem foglalkoztam a nagynevű előadókkal. A te előadásodat persze meghallgattam, a második sorból, hogy ne legyen annyira egyertelmű számodra, de egy hosszabbra nyúlt hatásszünetedből sejtettem, hogy kiszúrtál. Összegabalyodott a tekintetünk, és átjárt a korábban sosem tapasztat vonzalom. Pont, mint most.

Marton Kristóf* – nyújtottad felém a kezed az esti állófogadáson. Határozott volt a kézfogásod, mégis meleg és oltalmazó. Elmosolyodtam magamban, mert tudtam, hogy ilyen lesz. Mert az egész olyan, mintha már ismernélek. Hajnalig beszélgettünk a hotel bárjában, mire megkérdezted, hogy felmegyek-e a szobádba. A szememből olvastad ki a választ. Nem voltak kérdőjelek.

Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és a sötetben megcsókoltál, akkor már végképp biztos voltam benne, hogy valahol, valamikor már találkoztunk. Aztán megszűntek a gondolatok, és már csak a meztelen testünk illatát éreztem. Az érintéseket, az összefonódó ujjakat, a csókjaidat a nyakamon. Ott, egyként lüktetve tudtam, hogy megérkeztem. És halvanyan azt is, hogy hosszú lesz az út, hozzád.

Az volt a legfurcsább hétfő életemben. Az idegenné vált szokásos reggel, a bűntudat és a vágy kereserű íze, a nehéz levegő… Hiába tártam szélesre az ablakot, azt hittem, megfulladok. Alig vártam, hogy beérjek az irodába, ês felhívhassalak. Abban a pillanatban, amikor belêptem, megszólalt a telefonom. Te voltál, és újra kaptam levegőt.

Folytatás hamarosan!

*A történetet és szereplőit a fantázia szülte, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.