2018. március (5)
2018. február (3)
2017. december (2)
2017. november (3)
2017. október (3)
2017. július (3)
2017. június (4)
2017. május (4)
2017. április (3)
2017. március (5)
2017. február (5)
2017. január (1)
2016. december (2)
2016. november (1)
2016. október (1)
2016. szeptember (1)
2016. augusztus (2)
2016. június (2)
2016. május (2)
2016. április (2)
2016. március (1)
2016. február (1)
2016. január (5)
2015. december (4)
2015. november (2)
2015. október (1)
2015. szeptember (1)
2015. augusztus (2)
2015. július (2)
2015. június (1)
2015. május (2)
2015. április (2)
2015. március (2)
2015. február (10)
2015. január (2)
Címkefelhő
ajándék barátság bizalom boldogság bonbon Budapest cipő csokoládé cél egészség első benyomás emlék futás férfiak főnök gyerekkor gyógyulás hatékonyság idő időbeosztás inspiráció jövő kaland kapcsolat karnevál karrier kihívás kisugárzás kitartás kommunikáció kreativitás közösség különleges magassarkú metropolisz mosoly motiváció mozgás munka munkahely nevetés nyitottság nyár nő nőiesség nők pihenés Rotterdam részmunkaidő siker szenvedély szerelem szeretet színház Születésnap találkozás tapasztalat teljesítmény Thaiföld tisztelet tudatosság tánc utazás verseny visszatekintés várakozás zene állásinterjú álláskeresés élet élmény érzelmi intelligencia önbizalom önismeret öröm
Te is? Én is.
2017-10-22 18:00Az internet pár napja egy olyan témától pezsdült fel, amiről korábban nem beszéltünk. Mert nem illik. Vagy csak mert egyszerűen egy olyan világban élünk, ahol hallgatólagosan elviseljük, ha zaklatnak minket. Remélhetőleg most, ha csak egy kis lépést is, de tettünk, teszünk azért, hogy a rég berögzött gyakorlat változzon.
Azt gondolom, én olcsón megúsztam. Sohasem ért erőszak, vagy szexuális zaklatás, olyan atrocitás, ami sebeket ejtett volna a lelkemen. Mégis van pár “hétköznapi” sztorim, amelyekről azt gondolom, nem kellett volna megtörténniük. Legyen szó a valamikori matektanáromról, aki néhányszor megsimította a vállamat dolgozat írásakor, és egyszer meg is ölelt, amikor már csak ketten maradtunk az osztályteremben. Vagy arról a helyzetről, amikor gyerekkoromban a buszon egy mellettem ülő bácsi arról kezdett el mesélni, hogy neki milyen meleg épp az öle, és olyan érzése van, mintha épp egy zacskó tej borult volna rá…
És volt egy tanulságos állásinterjúm egy nagyemberrel… Egyetlen szó sem esett a beszélgetésen szakmai tapasztalatról vagy nyelvtudásról, azt viszont megtudtam, hogy a főnökurat el kellene kísérni a külföldi útjaira, repülővel. Azt mondta, hétfőn kezdhetek, és búcsúzásképp megfogta a karom a karom a kézfogás előtt, és rám mosolygott. Miután hazaértem a rideg épületből, mintha még mindig éreztem volna az arcszesze tenyérbemászó illatát, amitől szinte felfordult a gyomrom. Nem tudom, hányszor mostam kezet. Pedig nem történt semmi…
Szóval ezek tényleg olcsó történetek, minden értelemben. Sajnos a környezetemben ezeknél bicskanyitogatóbbat is hallottam már, és döbbenet arról olvasni, hány nő és férfi került már kiszolgáltatott helyzetbe élete során… De van még egy téma, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni…
Az utcai beszólogatásokban, a bulis fogdosásokban, vagy a nyálcsorgató bámulásokban (nem az elismerő pillantásokról van szó!) valamennyi nőnek volt már része. Nekem vörös a hajam, régebben gyakran volt piros a körmöm, ami egyértelműen felhívás keringőre, mindegy, mit viselek. Ha pedig esetleg mindezekhez egy csinosabb ruha vagy rövidebb szoknya párosul, az egyenesen olyan, mintha meztelenül sétálnék az utcán, legalábbis így érzem magam a férfi tekintetek kereszttüzében… Persze lehet mondani, hogy dehát minek vesz fel az ember lánya magassarkút, főleg szűk darabokat, vagy rövideket… Egy időben annyira zavart az arcátlan stírölés, hogy semmi ilyet nem hordtam.
Aztán egyszer úgy döntöttem, nem foglalkozom tovább a pasik reakcióival, mert nem akarom, hogy ez bármiben is befolyásoljon. Most is pofátlanul megbámulnak, de már nagy ívben teszek rá. És ha valaki esetleg kommentárt is fűzne a látottakhoz, azt hiszem, igazán jóval kezdene!
